Biztosan emlékeztek, hogy január elején az egyik bejegyzésemben említettem, hogy szinte non-stop valamiféle betegséggel küzdünk, így általában hármasban töltjük itthon a napjainkat. Amellett, hogy természetesen nem örülök annak, hogy nem egészségesek a gyerekek, van azért ennek is jó oldala. Az elmúlt néhány hétben fantasztikusan erős kötelék alakult ki közöttük, és én hol ellágyulva, hol büszkén, és persze néha a kisebbért aggódva nézem őket, ahogy egymást elszórakoztatják a lakás különböző pontjain.

Őszintén szólva, amikor kiderült, hogy ismét kisbabánk lesz, az első pillanatokban rengeteg kétség merült fel bennem: Biztos, hogy itt van az ideje még egy babának, hiszen még az első is olyan kicsi. Hogy fogom tudni mindkettőt ugyanúgy szeretni? Mi lesz az időbeosztással, hogyan tudok mindkettőnek egyszerre ugyanannyi figyelmet biztosítani? Nem fogja megsínyleni a nagy a kicsi érkezését, és a kisebbik azt, hogy ő sosem volt egyedüliként a figyelem teljes középpontjában? És tulajdonképpen én magam készen állok erre?

Nos, arra fel voltam készülve, hogy az első 1 év nehéz lesz - valahogy én úgy gondoltam, hogy ebben a kezdő évben dől el minden, a háromtagú családunk szépen kibővül és mindenki megtalálja a saját helyét ebben az új felállásban. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy Hanna hogyan reagál majd a kistestvér érkezésére, igyekeztem minden kíváncsiságát kielégíteni, és minél jobban bevonni a baba érkezésének körülményeibe, figyelve arra is, hogy érezze, a szeretetem az ő irányába nem változik. Amikor megszületett Fanni és Hanna az apukájával és a nagyijával bejött meglátogatni bennünket, tökéletesen megnyugodtam, mert rám egyáltalán nem volt kíváncsi, de a testvérkéjére igen. Az első akadályt jól vettük. Aztán persze jöttek az itthoni napok, és megmondom őszintén, bármennyire is próbáltam lélekben felkészülni arra, hogy nehéz lesz az első jópár hónap, az élet tudott meglepetésekkel szolgálni. Közhely, de mégis igaz, hogy minden gyerek más, ebből mi is jócskán kaptunk ízelítőt, mint ahogyan abból is, hogy a korábban jól működő automatizmusok helyett új megoldásokat kell keresnünk csemetéink nevelésére. Közeli barátságba kerültünk a különféle zajszimulátorokkal, pólyákkal, a nettó 4 órás éjszakai alvással, egy kis dackorszakkal, és némi testvérféltékenységgel.

Szerencsére nem kellett eddig szembenéznünk féltékenységből fakadó durva szituációkkal, amelyek folyamatosan elárasztják az internetet, némi csapkodás azt hiszem teljesen természetes az összecsiszolódás korszakában. Persze nem mondom azt, hogy örülök, ha épp a nagyobb arrébb löki a kicsit, de sokkal több az ölelés, puszi és közös játék, mint épp a feszültségből fakadó mini-agresszió. De a kicsit sem kell félteni, 10 hónapos korára Fanni kifejlesztett egy vércse-szerű torokhangot, amellyel komolyan el tudja ijeszteni Hannát, ha épp az általa kiválasztott játékot szeretné megkaparintani. Az apróbb csetepaték mellett Hanna folyamatosan tanítgatja a kisebbet: hogyan kell tapsolni - ez épp az új sikerélmény - táncolni - jelen pillanatban inkább kalimpálás - vagy énekelni - a dádádádá már nagyon jól megy.

Az elmúlt hetekben, ahogy Fanni is egyre nagyobb, egyre inkább egyenrangú társasággá növi ki magát. Mi lesz itt még, ha már ő is beszélni fog? Talán éppen ezért egyre jobban keresik Hannával egymás társaságát, sőt, mostanában némi cinkos összekacsintás is jellemzi a viselkedésüket, amely általában a szülői kérések ellen irányul. Érdekes felfedezni, hogy milyen kedvesen másolják egymást - a kicsi természetesen követi a nagyot - de fordítva is előfordul, néha Hanna gondolja úgy, hogy neki is madárhangon illik huhognia, mint Fanninak. Nagyon jó megélni, hogy Hanna milyen gondoskodással és szeretettel fordul Fanni felé, amikor épp az alvásából ébred, lelkesen kérdezgeti, hogy mit álmodott, vagy köhögés esetén tüzetesen megvizsgálja sztetoszkópjával és fejét ingatva aggodalmasan közli, hogy "Ezt bizony jól elkaptad!", vagy épp a fürdőkádban biztosítja neki a mindennapos hajmosást. Fanni pedig lankadatlan figyelemmel és kíváncsisággal követi nővére minden mozdulatát, s igyekszik tőle ellesni a legapróbb csínyeket is.

Szóval, ha visszatekintek az elmúlt 10 hónapra, lassan 1 évre, akkor valami igazán különlegeset látok, amit nekik köszönhetek!